Ígértem, hogy írok egy beszámolót az első maratonomról, hát ez itt az.
Kicsit hosszú lesz.
Akit csak a lényeg érdekel, a Versenynél kezdje az olvasást.

Előzmények, nevezés

2012 őszén kezdtem el kicsit komolyabban futni, ez valahogy a súlyzós edzés végén végzett futópados futogatásokból alakult ki, és szépen lassan egyre fontosabbá vált. 2013-ban jött a 10 km-es Vivicittá, majd félmaratonok, terepfutások, majd végül (már 2014-ben) 50 km körüli terepultrá(cská)k. Persze nagyon az elején járok még a ranglétrának, de azért már 2013 végén felmerült a maraton gondolata.

És valahogy az fészkelte bele magát a fejembe, hogy ezt New Yorkban kellene abszolválni. Egyszer már jártunk ott és nagyon megszerettük a várost, és hát a new yorki vitathatatlanul az egyik leghíresebb, legnagyobb tömegeket megmozgató maraton a világon. Na jó, akkor legyen az. Úgyhogy amint lehetett (2013. október 29-én), jelentkeztem is, hátha kisorsolnak. Merthogy a bejutás nem túl egyszerű egy átlagos amatőr futónak.

Hosszú várakozás kezdődött, és időközben arra jutottam, hogy nem is baj, ha nem sorsolnak be az indulók közé. Több ok is volt, ami miatt ezt gondoltam, a legfontosabb talán az, hogy január végén megszületett Tara, a kislányunk, és fogalmam sem volt, hogy normális módon összeegyeztethető-e a felkészülés a munkával és a családi feladatokkal (nyilván nem). És a futómúltamat is kevésnek éreztem ahhoz, hogy igazán magabiztosan induljak neki a maratonnak. De rendben, az az 5$ nem a világ, amibe a jelentkezés került, majd meglátjuk, úgyis kicsi az esély a bejutásra.

A sorsolást március 27-én tartották, és jött is a levél:

Ajaj, most mi lesz? Hát ezek nem kisorsoltak?
Bár a versenyen több mint 50 ezer induló van, az elit futók, a kvalifikációs időeredménnyel bejutók és a jótékonysági futók adják ennek jelentős részét. Idén 9.170 szerencsést sorsoltak ki a 77.087 jelentkező közül, ami 12 % körüli arány. Szóval nem kis szerencse volt ez így elsőre.

Összeült a családi tanács (akkor már hárman :-), és az a döntés született, hogy ennek így kellett lennie. A 14 az egyik kedvenc számunk és idén ugyebár 2014 van, és Tara is most született, és elsőre be is sorsoltak az indulók közé, szóval ez azért erősen ráutaló magatartás.
Edina mindig is feltétel nélkül támogatott a futásban, ez most is így volt.
Na és persze egy new yorki utazás sem volt ellenünkre, még ha ez nem is jön a legjobbkor.
Tudtuk, hogy babával utazni, hmmm..., nem egyszerű, de majd megoldjuk valahogy.
Befizettem tehát a nevezés 347$-ját. Innentől a kocka ugyebár el volt vetve. :-)

Felkészülés

Februárban futottam már 44,4 km-t a Téli Margita Terep Maratonon, 830m szintemelkedéssel 5 óra 41 perc alatt, önmagában a maratoni táv tehát már nem volt ismeretlen, csak az idő lehetett az igazi kihívás.
http://connect.garmin.com/modern/activity/442213069
Valahogy kialakult bennem, hogy én 4 órán belül szeretném lefutni az első maratonomat.
Az első félmaratonnál a 2 óra volt a cél, az sikerült is, azóta sokat fejlődtem, akkor ez legyen a kétszerese.

Május végéig jöttek sorban a versenyek:
Vértes Terep Maraton 49,5 km, 1.384 m+, 6:44:47
Vivicittá 10 km, 48:14 (az első futásom 5:00 tempón belül)
Terep Ötvenes 49,8 km, 1.790 m+, 7:28:19
És persze közben rendszeresen edzettem, hetente átlagban 3x futottam, heti kb. 50 km-t, jellemzően alacsony pulzussal, alapozás jelleggel.

Ekkor döntöttem úgy, hogy valami komolyabb formába kellene terelni ezt a felkészülést és befizettem a New York Road Runners 20 hetes Virtual Trainer programjára, kifejezetten a NYC Marathon célversenyre fókuszálva.
Ez egy szoftver alapú edzésterv, hetente kapod az adagodat, és amit elvégeztél, azt rögzítened kell egy naplóban. Jó benne, hogy előre látod az egész 20 hetet, átgondolt, tudatos programnak tűnik, amiről elhiszed, hogy ér is valamit.
A heti futásmennyiség folyamatosan felkúszott 80 km fölé, az edzések száma heti 3-ról előbb 4-re, majd 5-re emelkedett. A dolog valamennyire testreszabott, és elvileg egy coach is van a háttérben, akit lehet kérdezni, de ettől nem kell sokat várni, ez nem jelent valódi interaktivitást.
Érdekes, hogy nem pulzus, hanem szubjektív nehézségérzet alapú a módszer.
Egyértelműen amerikai stílusú, teljesítménycentrikus megközelítést alkalmaz, az a kérdés egyszer sem hangzott el, hogy hogy bírod, mi és mennyire fáj, vissza kell-e venni az adagokból. Periodikus pihenőhét jellemzően nincs. Erre szerintem azért sok edző összevonná a szemöldökét. Na sebaj.

Mielőtt elkezdődött volna a 20 hét, még hátra volt a K&H Félmaraton. Itt 1:50 volt a kitűzött cél, és bár nagy küzdelem árán, de 1:48:28 lett az időm (5:08-as átlagtempó) amit nagyon jó jelnek tekintettem a 4 órás maraton szempontjából.
http://connect.garmin.com/modern/activity/521139607

Belevágtam tehát a 20 hetes felkészülésbe. Innentől csak a Margit-szigeten edzettem, általában kora reggel, nem ritkán 6-kor már javában futottam. Összesen kb. 1.050 km-t futottam a Szigeten ebben a 20 hétben, már a mókusok is előre köszöntek.

Az első néhány hét rendben ment, nőtt a heti adag, gyorsult a tempó, egyre hosszabbak lettek a hétvégi hosszú futások. Aztán július végén egyszer csak elkezdett nőni egy vízhólyag a jobb kisujjamnál, pontosabban a mellette lévő ujjam folyton letiporta a kisujjamat, ami végül már komolyan fájt. Ez egy bagatell probléma, de nem tudtam belőle kimászni. Elkeseredésemben az egyik futásnál egy leukoplaszt csíkkal megemeltem a kisujjamat, hogy ne szoruljon be a második lábujjam alá. És lám, a módszer működött, a futás során nem romlott a kisujjam állapota. Ellenben a ragasztószalag miatt valószínűleg akaratlanul is befelé dönthettem a lábfejemet, amitől a nagylábujj alatti párna belső oldalán egy 50 forintos méretű elég jó kondiban lévő vízhólyagot tenyésztettem. Egy hét teljes pihenő. Király. De marha vagyok. A kényszerpihenő után új technológiát kezdtem alkalmazni. Egyrészt igyekeztem megszabadulni minden kisebb bőrkeményedéstől is, másrészt minden futás előtt alaposan bekentem vazelinnel a kisujjamat és az őt elnyomorító esküdt ellenségét. Na ez már tényleg megoldotta a problémát. Tanulság: ha a Margit-szigeten vazelines dobozkát látsz egy autó középkonzolán, akkor nem kell rögtön a bokrok közé tekintgetni gyanakodva.

Nagyon örültem, hogy újra rendesen tudok edzeni. Sőt, talán még jól is jött a kényszerpihenő, kicsit összeszedtem magam.

Következett egy 3 órás verseny Sikondán, egy olyan 2,6 km-es pályán, ahol a szintemelkedés körönként 20 m, azaz 3 óra alatt annyi szintemelkedés van, mint a new yorki maraton teljes pályájában. A cél az volt, hogy 3 órán át a tervezett maratoni tempón belül tudjak futni. Ez sikerült is, 2:55:45 alatt megvolt a 31,8 km, ez 5:31-es tempót jelentett. Én ezt a maraton főpróbájának tekintettem, úgy éreztem, hogy ott jó esélyem lett volna a 4 órán belüli maratonra.
http://connect.garmin.com/modern/activity/569577508

Ismét folytatódott a felkészülés, teltek a hetek, mígnem szeptember közepén egy kiadós megfázás újra homokot szórt a fogaskerekek közé. Másfél hétig nem volt futás.

Miután meggyógyultam, folytattam a heti 5-szöri edzéseket. Október elején következett a felkészülés leghosszabb futása. 36 km-t futottam a kicsit széttúrt Margit-szigeten 5:36-os tempóval, rossz időben, teljesen egyedül, úgy, hogy azon a héten már kb. 46 km-t futottam. Ez 3 perccel volt gyorsabb, mint a 4 órás maraton első 36 km-e, és nemhogy a fal nem jött, de még csak holtpont sem volt. Teljesen egyenletes tempójú, nagyon jól sikerült futás volt, amit változatlan tempóval tudtam volna még folytatni egy darabig. Biztosra veszem, hogy belül lettem volna a 4 órán. Nagy örömmel láttam, hogy a maratoni tempóhoz tartozó pulzusom nagyon sokáig bőven az aerób tartományban mozgott, és csak a vége felé értem el a 143..147 közötti laktátzóna legalját. A pulzus emelkedése nagyon lassú volt. És talán még a negatív split is összejött, nagy élmény volt.
http://connect.garmin.com/modern/activity/610749377
Az egész 36 km üzenete számomra az volt, hogy reális cél a 4 óra, megdolgoztam ezért, az eredménynek jönnie kell.

Bevallom, elcsábultam, és már azon kezdtem gondolkozni, hogy a 3:55-ös időhöz 5:34-es tempó kell, ami csak 2 másodperccel gyorsabb, mint ennek a 36 km-nek a tempója...

Ezután az edzésterv már egyre könnyebb heteket hozott, itt a cél már csak a szinten tartás volt. Jó érzés volt, hogy túl vagyok a felkészülésen, idén kb. 2.100 km van a lábamban, és felkészültnek is éreztem magam.

Aztán az egyik edzésen nem figyeltem, a szakadó esőben megcsúszott a lábam a faleveleken és lecsúsztam egy járdaszegélyről. Elég nagyot estem, a futópályafutásom során először. Gurultam, felpattantam, futottam tovább rémülten, és menet közben leltároztam a valószínű sérüléseket. Ami komolyabbnak tűnt, az a szegélyről lecsúszó jobb lábamnál a boka belső része és a jobb térdem, amire ráestem. Otthon alig mertem levenni a zoknit és a nadrágot, rettegtem attól, hogy mit látok majd. A látvány végül nem volt olyan rossz, de a fájdalom igen. Nagyon féltem.

Komolyan felvetődött bennem a kérdés, hogy tudok-e így majd maratont futni?

Sőt, nem tudom, hogy pontosan mitől, de a bal lábamban is jelentkezett egy elég durva fájdalom, ami az egész sípcsontomat érintette. Utólag azt gondolom, hogy a túl intenzív edzés okozta ezt a problémát, talán csonthártyagyulladás lehetett. Jött a Flexagil és a reménykedés, hogy minden baj elmúlik a rajtig. Amikor ráléptem a lábamra, akkor nem volt fájdalom, de amikor megemeltem, akkor elég kegyetlenül belenyilallt a lábszáramba.
Az persze azért bő két év edzés után szinte megszokottá vált, hogy kicsit fáj itt-ott, ezt vállalni kell, ha igazán fejlődni akarok. Ezek olyan kisebb problémák, amelyek maguktól elmúlnak rövid időn belül. De ez most más volt, ez messze túlment a tolerálható szinten.

Bár párat még edzettem, de aztán erről lemondtam, mert elég erős volt a fájdalom. A 36 km után érzett magabiztosságom és bizakodásom persze elmúlt, helyette bizonytalanságot és félelmet éreztem. A verseny előtti két hét így ment is a levesbe.

A felkészülés tehát ismeretlen eredménnyel zárult, fizikailag és lelkileg is meg voltam zuhanva, nagyon bántott, ami történt. Mi lesz ebből?

Verseny

Szerdán utaztunk New Yorkba, vasárnapig tehát 3 teljes napom volt az időeltolódás feldolgozására. Az előkészületek persze még otthon elkezdődtek, eldobható ruhák beszerzése, feliratozott póló elkészítése, ruhák, óra, frissítés és egyebek pakolása.

New Yorkban a rajtcsomag átvétele volt a legfontosabb feladat, a rajtszámom a 33102 lett. Emellett ott voltam a verseny hivatalos megnyitóján is és szombaton, a maraton előtti este előbb a Marathon Eve Dinerre, a szervezett tésztapartira mentünk el, majd pedig egy palacsintapartira, amit egyik kedves futótársunk szervezett a magyar futóknak a magyar konzulátuson.

Program tehát volt bőven, mi pedig közben Edinával és Tarával hárman igyekeztünk pihenni is, megszokni az új, idegen környezetet, ágyat, zajt, élményeket.

Amikor szombaton este visszaértünk a szállodába, egy kedves kis e-mail fogadott:

Azt tudtam, hogy a rajt helyszíne, Staten Island legendásan hideg és szeles, de azért ettől a levéltől nem lettem túl boldog. Sebaj, lesz, ami lesz, az én dolgom az, hogy az adott körülmények között igyekezzek a lehető legtöbbet kihozni magamból. A szobában mindent összekészítettem egy kanapéra, felhúztuk az órát, és eltettük magunkat másnapra. Nagyon jót aludtam, nálam ez valahogy minden verseny előtt így van. Ezen az sem változtatott, hogy fogalmam sem volt, hogy milyen állapotban van a lábam.

Fél 5-kor keltünk, és rögtön jöttek az első kérdések: hogyan öltözzek? Ez nehéz ügy volt, hiszen végig fázni sem jó, de túlöltözni legalább akkora hiba. Végül a cipőn kívül egy hosszabb szárú zokni, vékony gyapjú alsónadrág, rövidnadrág, egy rövid- és egy hosszú ujjú aláöltözet, a feliratozott póló, valamint egy napellenzős sapka lett az öltözék törzsrésze. Ezt kiegészítette egy eldobható kesztyű és karvédő, ezektől majd akkor szabadulok meg, ha kellően bemelegedtem. És végül legfelülre felvettem a szintén eldobásra szánt melegítőt, ez még a rajt előtt lekerül majd rólam. A rajtcsomagban kapott szabványos átlátszó zsákba bekerült még az óra a pulzuspánttal, ragasztószalag, vazelin, 2 Cerbona, 4 gél, 2 magnézium- és 2 energiaampulla, övtáskák, papírzsebkendő, pénz, vízhatlan tasak és telefon.

Még előző este megnéztem, hogy metróval hogyan tudok eljutni a Whitehall Terminalhoz, ahonnan a Staten Islandre menő komp indul. Pár magyar indulóval 6:30-at beszéltünk meg találkozási időpontnak. A Central Park déli szélénél volt a szállodánk, így az R vonal kellett nekem, 5:51-kor indul, kb. 25 perc az út. Szuper.
Amikor az edzéstervet befizettem, akkor egy olyan csomagot választottam, amiben voltak spéci szolgáltatások, például különbusszal is lehetett volna menni, de nekem valahogy hozzátartozott a maraton élményéhez a közös metrózás. Ahogy jöttek sorra az állomások, egyre több lett az utas, szinte kivétel nélkül futók. Kicsit álmos, kicsit feszült volt a hangulat, de ez így volt jó.

A Whitehall Terminal a hajnali derengésből jól kitűnő ívelt kék neonjaival szerintem egy eléggé emlékezetes momentuma a new yorki maratonnak. Elég gyorsan összegyűlt a pár fős magyar kontingens, beszálltunk a kompba és gyorsan el is indultunk.

Nem lehet nem megemlíteni, hogy minden részletében gondosan kidolgozott, professzionálisan szervezett és kivitelezett verseny volt ez, mint annyi minden más New Yorkban, ez is nagyon pöpecen működött.
Nagyon kevés várakozás után már úton voltunk. Fényképezgetés, jobb oldalon a távolodó Manhattan és a közeledő Szabadság-szobor.
Amikor Staten Islanden kiszálltunk, akkor jött az első huhhh. Nagyon hideg volt és metsző, kellemetlen szél. Nem esett jól az a nem túl hosszú gyaloglás sem, amíg elértünk a ránk várakozó buszokig.

A buszon elég sokat utaztunk, ezt a távolság nem indokolta, itt azért már volt egy kis torlódás, de legalább melegben voltunk. Beszélgettünk, jól telt az idő, én a legjobban azon szórakoztam, hogy ki milyen eldobható ruhákat kukázott magának. Imádtam a fehér rénszarvasos vastag barna fürdőköpenyt és a kopott kék-piros frottír valamelyikamerikaicsapatnakdrukkolós számozott melegítőt.

A leszállás után elég alapos, de gyors biztonsági ellenőrzés, elköszönés a többiektől, majd hosszú séta a zöld zóna felé, ahonnan majd rajtolni fogok.
Négy hullámban indítják a kb. 50.000 indulót, én a tervezett időm alapján a 2. hullámba kerültem, azon belül a zöld zónába, azon belül pedig a C terület volt az enyém.
Ekkor már 8 óra jócskán elmúlt, és bár 10:05 volt az én rajtom időpontja, de a második hullám területét 9:35-kor lezárják, tehát az előtt oda kellett, hogy érjek. Nagy távolságok voltak a rajt egyes részei között, úgyhogy tempósan kerestem a zöld zónát, illetve azt a VIP sátrat, ahol elvileg fűtött részen tudok majd készülődni. Ekkor már eléggé fáztam, főleg a lábam.

A sátor meglett, de fűtésről szó sem lehetett, a sátornak csak teteje volt, oldala nem, és egy srác folyamatosan azon dolgozott, hogy a méretes cövekeket hatalmas kalapáccsal a földben tartsa. Nagyon nagy volt a szél, mindenen átfújt, borogatta az asztalokat, székeket, poharakat, vitte a szatyrokat és a szemetet. Egy pohár meleg kávét ittam, megettem a Cerbonákat, megittam az egyik magnézium ampullát.
Kifejezett logisztikai kihívás volt, hogy ne vigye el semmimet se a szél, és tudjak készülődni is. Az ujjaim annyira el voltak már gémberedve, hogy nem volt egyszerű elvégezni a szokásos rutinmelót: cipők, fűzők átnézése, a pulzuspánt felvétele, cicibimbók leragasztása, övtáskák, gélek, ampullák átnézése. A legjobb a vazelin volt, nem volt igazán használható halmazállapotban, de valahogy azért sikerült a művelet.
Annyira az operatív teendőkkel voltam elfoglalva és annyira fáztam, hogy izgulni már nem maradt időm/erőm. A VIP résznek végülis csak annyi előnye volt, hogy a mobilvécénél nem volt várakozás, azt hamar le lehetett tudni.

9:10 körül beálltam a C területnél a sorba, hogy bejussak a tényleges rajtzónába.
Ekkor már komolyan fáztam, de nem csak én. Körülöttem olaszok álltak, fehér színű szélálló egyenkezeslábasban, és többen szó szerint a kukákat túrták, hogy szerezzenek pár nejlonzacskót, amit a lábukra tudnak kötni. Eléggé érdekesen néztünk ki ott mindannyian.
Folyamatosan mozogtam, amennyire egy helyben állva lehet, de a lábujjaimat már nem éreztem. A gond ugyebár az volt, hogy a futócipők eléggé lyukacsosak szinte mindenhol, teljesen átfújt rajta a szél.

A Verrazano-Narrows híd lábánál álltunk, a fejünk felett több helikopter is állt egy helyben mozdulatlanul, további néhány jött-ment. A közelben kamerák és műholdas közvetítőkocsik fürtökben.
Azért ez jó volt, azt nagyon lehetett érezni, hogy ez egy különleges pillanat.

Már vacogtam, amikor bejutottunk a rajt területére, ezzel nyilván meg kellett várnunk az előző hullám teljes kirajzását (ami valójában több kisebb hullám volt, speciális indulók, női elit, férfi elit és az első hullám maradéka) és némi rendcsinálást.
Utólag tudtam meg, hogy ekkor már olyan nagy volt a szél a hídon, hogy a már a rajtban várakozó kerekesszékes indulókat járművekkel átvitték a hídon, és a 3. mérföldtől rajtoltatták el őket.
A szervezők attól féltek, hogy valakit felborít a szél.

Pár perc múlva elkezdtünk felsétálni a híd lábától a rajtvonalhoz. Huhhh, gyorsan levenni a melegítőt (egy new yorki rászorulóé lesz), elkezdeni gyorsabban mozogni! Megpróbáltam valamennyire felpörgetni a gépezetet, érezhető siker nélkül. Szinte fájt minden lépés az elgémberedett lábujjaim miatt. Joggolás. Amerikai himnusz, Frank Sinatra New York New York, igazi ágyúlövés lökéshullámmal, indul a tömeg, egyre gyorsabb gyaloglás, jó sokáig, hopp, ez itt az időmérő kapu, óra elindít, futómozgás beindul.

A zöld zóna útvonala a híd egyik oldalsó felhajtójáról indult, és szinte azonnal bementünk a híd alsó szintjére. Tudtam előre, hogy nem a felső szinten fogok futni, de azt nem gondoltam végig, hogy ez azzal jár, hogy az órám nem látja majd a műholdakat, tehát nincs információm arról, hogy milyen tempóval megyek. Nagyon nehezen ment a futás, főleg a lábfejem, lábujjaim voltak nagyon átfagyva. A pulzuspántom sem mérte a pulzust, valószínűleg azért, mert a nagy hidegben minimális mértékben sem izzadtam, és nem nedvesítettem meg az érzékelőket, hiszen ezt sosem szoktam.
Ajaj, ez így nem jó kezdet.
Ráadásul ahogy kiértünk a felhajtó környéki betonrészek takarásából, megkaptuk az északi szelet, ami balról, kicsit elölről fújt. Olyan ereje volt, hogy néha a sapkámat is fognom kellett, és többször is összeértek a lábaim futás közben, úgy megfújta a bal lábamat egy-egy lökés. A szél a szubjektív sebesség- és nehézségérzetemet is kikapcsolta, fogalmam sem volt, hogy lassan ügetek vagy hasítok, és elfutom-e már az elejét.

Próbáltam azt tenni, amit helyesnek érzek, egyszer majd csak vége lesz a hídnak. A híd nagyon hosszú és nagyon magas, de tényleg vége lett egyszer. Elkezdtük a hosszú utunkat Brooklyn széles utcáin. 3 km környékén kezdtem látni a pulzust is és a tempót is, ekkortól kezdtem el igazán kontrollálni magam. A lábaim is kezdtek felengedni, kezdett bemelegedni a gépezet. A kesztyűt levettem és eldobtam, már nem kellett. Az elég brutális szelet itt már a házak lefékezték, nem volt annyira vészes, ezzel együtt igaz, hogy a szél északról fújt, és a táv 3/4-ében észak felé futottunk.
Az első 5 km-t a hivatalos mérés alapján 5:27-es tempóval tettem meg, ami a körülmények ismeretében túl gyors volt, de ezt én akkor nem tudtam, az első 3 km-ről semmilyen megbízható információm nem volt. Az 5 km végén a pulzusom 136 körül volt, ami messze volt a 143..147-es laktátzónától. Viszonylag könnyen ment a futás, kezdtem élvezni.

A második 5 km-ben 5:32 lett a tempó, 5:35-ön kicsivel belül akartam futni, ez tehát úgy alakult, ahogy akartam.
Élveztem a futást, jó volt a hangulat, sok helyen ment a zene, a pacsizás a gyerekekkel, kint álltak a rendőrök, tűzoltók az út mentén, sokan - a feliratozott pólómnak köszönhetően - a nevemet kiabálva drukkoltak. Komoly hangulat volt.
Imádtam a táblák szövegét. A klasszikus "Chuck Norris sosem futott maratont" felirattól a "Jenny fart machine"-ig minden volt (milyen jó, ha az embernek ilyen barátai vannak :-).
Jót mosolyogtam azon, amikor a legnagyobb szurkolás közepette egy leszegett fejű fekete srác egy gigantikus méretű krómozott kipufogót cipelt a pálya szélén.
5 mérföldnél (kb. 8 km-nél) becsúszott az első gél. Mérföldenként voltak a frissítőpontok, nem ittam mindegyiknél, legalább egyet mindig kihagytam.
Viszont a pulzusom már 142 volt a végére, amit nem értettem. Ehhez a tempóhoz nem ilyen magas pulzus kellene, hogy tartozzon, pláne nem 10km-nél. Ez már majdnem a laktátzóna. Megijedtem, hogy mi lesz, ez így nem fog menni.

A harmadik 5 km szinte másolata volt a másodiknak, maradt a tempó, az átlagpulzus csak egy kicsit nőtt, 143 körül alakult. Sok ez, sok ez, éreztem előre.
A futás jól esett, viszonylag könnyen ment ez a tempó.

A negyedik 5 km még mindig Brooklynban volt, különösebb emelkedők nélkül, de ez már változást hozott. Elkezdett tovább emelkedni a pulzus, a végére már 146..148 környékén mozgott, ami már a halálzóna. Pontosan tudtam, hogy ez így nem lesz jó. Visszavettem a tempót, ennek az 5 km-nek az átlaga 5:41 lett, azaz próbáltam tartani a korábban felhalmozott előnyt.
Kezdett nehezebben menni a futás. Egyszerűen nem értettem, hogy ez miért történik.
10 mérföldnél beugrott a második gél is, de sajnos különösebb hatását nem éreztem.

Az ötödik 5 km mozgalmas volt.
A félmaratoni távnál 1:57:17 volt az időm, ami nagyjából rendben is lett volna, de már lassultam.
Ráadásul 23 km környékén már 150 volt a pulzusom, ami nekem már tényleg magas.
Megittam a magnéziumampullát és kicsit később megvolt a harmadik gél is.
Aztán egyszer csak egy kis rántás, opppá, valami történt a pulzuspántommal, leesett a derekamra a póló és a két réteg aláöltözet alatt. Király, még ez is.
Gondolkoztam azon, hogy megnézzem-e, hogy javítható-e a probléma. Aztán arra jutottam, hogy már 150 a pulzusom és van még közel 19 km hátra, ez már csak a kemény küzdelemről fog szólni, itt a konkrét pulzusnak már nincs különösebb jelentősége. Hagytam a francba, nem foglalkoztam vele.
Utólag derült ki, hogy csak kikapcsolódott, simán visszakapcsolhattam volna, kis időveszteséggel. Ilyen se történt még velem sohasem.
Az 5 km átlaga 5:54 lett, ami már komolyabb lassulás, de ebben 2 híd is benne van. Először a Pulaski Bridge-en átmentünk Queens-be, majd a Queensboro Bridge-en át Manhattanbe. Komoly szintemelkedések voltak, különösen ilyen pulzussal. A Queensboro hídon ismét az alsó szinten futottunk, megbízható tempót itt sem mutatott az órám. A szél itt is jelentős volt.

A következő, azaz a hatodik 5 km nyílegyenes út volt a First Avenue-n észak felé, némi lejtővel. Itt kicsit össze tudtam szedni magam, 5:43 lett az átlag, de már küzdelem volt. Folyamatosan koncentrálnom kellett, hogy valamennyire fenntartsam a tempót.
Itt még a 4 órás célidő arányos részén belül voltam, bíztam is valami csodában, de igazából tudtam, hogy messze az anaerób tartományban ezt már nem igazán lehet megcsinálni.
Edinát és Tarát láttam egyszer, Edina nagy hangerővel szurkolt is a körülötte állók nagy örömére. Kicsit már beszűkültem, de azért még tudtam nekik köszönni.
Pontosan nem tudom, hogy mikor, de megittam az első energiaampullát. Volt még egy gélem, de inkább a folyadékban bíztam.

A hetedik 5 km már nagyon kemény volt. Egy kisebb hídon átmentünk Bronxba, majd egy másikon vissza Manhattanbe. Voltak emelkedők, de nem vészesek. Az átlag 6:04 lett, azaz nagyjából elúszott a 4 órás cél. De már inkább azért kellett küzdenem, hogy ne legyen sokkal jelentősebb a lassulás, és ne gyalogoljak bele.

A nyolcadik 5 km szintén nyílegyenes út, de már déli irányban, a Fifth Avenue-n. Az átlaga 6:11 lett.
Minden erőmre szükség volt, hogy ne gyalogoljak bele. Már nagyon készen voltam.
Minden frissítőponton ittam a jó hideg vízből, és locsoltam az arcomba is.
Megittam a második energiaampullát is. Ekkor már legalább másfél órája laktát felett, az anaerób tartományban futottam. Asszem ez látszik is az arcomon:

És jött a vége, az utolsó pár km a Central Parkban. Nem fokozom tovább, nem tudom, hogy hogy sikerült, de itt sem gyalogoltam bele egy métert sem, az átlagom 6:16 lett. Ráadásul a Park belsejében van egy elég komoly emelkedő is.

A végén elfutottunk a szállodánk előtt, itt ismét láttam Edináékat, aranyosan szurkoltak, fogalmam sincs, hogy milyen szintű kommunikációra voltam képes.

Aztán a Columbus Circle-nél egy jobbos és jött a hosszú célegyenes, előtte ismét egy emelkedővel.
Kis megnyugvással látom a következő képen, hogy még a végén is volt repülőfázis:

Már a méterekért ment a küzdelem, de aztán csak jött a cél! Végre!
4:04:05
http://connect.garmin.com/modern/activity/626704691

A célban eltartott egy darabig, amíg magamhoz tértem. Csak sétáltam tovább elhanyagolható sebességgel, míg egyszer csak valaki a nyakamba akasztott egy ilyet:

Jó pár percbe telt, amíg tudtam örülni a célba érésnek, addig csak az életben maradással foglalkoztam. :-)
A fotósok egy kicsit kizökkentettek az önsajnálatból, született egy ilyen kép:

Nagyon sokat kellett sétálni a céltól északi irányban. Kaptunk egy hőtartó fóliát és egy célcsomagot, a csomagban volt egy Gatorade recovery drink, amit azonnal meg is ittam, hátha nem leszek rosszul. Azt kell mondjam, az a cucc tud valamit, mert annak ellenére, hogy ez volt az eddigi legmélyebb fáradtság, amibe belefutottam, nem lettem rosszul, nem lett hányingerem egyáltalán.

Aztán kaptunk egy New York State McIntosh almát.
http://en.wikipedia.org/wiki/McIntosh_(apple)
Namármost ennek önálló bekezdést kell szentelnem, mert ilyen hihetetlenül ízletes almát szerintem gyerekkorom óta nem ettem.
Lerogytam a kerítés tövébe, és akkurátusan megzabáltam. Magházig!

Csak ültem és néztem a többi futót, akik ott botorkáltak előttem. Jött egy egészségügyis, kérdezte, hogy jól vagyok-e, mondtam, hogy persze. Valamennyire el is hitte. :-)
Egyébként tényleg nem voltam rosszul. Nagyon fáradt voltam, de rosszullét az nem volt.
Jó volt ott ülni, miközben jöttek a népek tömegesen. Megmozdulni sem volt kedvem, még a fóliát sem vettem magamra. Örültem a célba érésnek, és sajnáltam, hogy nem sikerült 4 órán belül maradnom. Szerintem kb. 20 percet ülhettem ott egy helyben, az ott töltött idő furcsa módon az egyik legkedvesebb emlékemmé vált azóta.

Egy ideig eltartott, mire kedvem volt felállni és továbbmenni. Nagyon sokat kellett még gyalogolni a kijáratig. Kezdtem fázni. Hamarosan kaptunk egy egész szuper bélelt ponchót, amibe gyorsan belebújtam. A fáradtság, a rajtam lévő átizzadt, vízzel leöntött ruha és a hideg miatt már nagyon fáztam, de a ponchó elég jól enyhítette a dolgot.
Így néztünk ki:

A szálloda szerencsére közel volt, de így is még vagy fél órát gyalogoltam, mire odaértem.
Tömeg, furcsa tekintetek, gratulációk, lift, szoba, örülés.

Amikor a következő kép készült, sokan még a szálloda előtt futottak. Minden elismerésem az övék!

A kád forró víz segített felolvadnom és újra szociálisan elfogadható állapotba kerülnöm.

Aznap este Péter, egy magyar futótársunk gulyáspartit szervezett a résztvevőknek. A gulyásleves is nagyon finom volt, és jót is beszélgettünk. Köszönet érte.

Hát itt a vége, fuss el véle.

Utózöngék

Én szeretem, ha valami fekete/fehér. Persze semmi sem az.
Az első dolog tehát, amit tudomásul kell vennem, az az, hogy az időcélom nem sikerült. Lehet persze magyarázkodni, indokolni, de én úgy szeretem, ha erre nincs szükség.
Szögezzük tehát le, hogy én igenis 4 órán belül akartam lenni, a 4:04:05 pedig ezen kívül van.
Emiatt van bennem hiányérzet.

Ugyanakkor viszont a körülmények sem mellékesek, mert a teljes képhez hozzátartoznak és tanulságuk is van.

A tényleges hőmérséklet tehát 6 fok volt, de a hőérzet a szél miatt -2 fok. Ez önmagában még nem lett volna baj, lehet ilyen időben futni simán.
Viszont az 50 km/órás szél a 72 km/órás (!) széllökésekkel már nem akármi.
Nem véletlen, hogy a versenyt Wilson Kipsang csak 2:10:59-es idővel nyerte meg. Tavaly a legjobb idő 2:08:24 volt, 2011-ben 2:05:06, 2010-ben 2:08:14. Látszik tehát az időjárás jelentős hatása. Még a legjobbak is több perccel futottak rosszabbat, mint a korábbi években.
Csak egy újabb adat a pálya és a szintemelkedés értékeléséhez: idén a berlini maratont Dennis Kimetto 2:02:57-es idővel nyerte meg.

Összehasonlításul: 2013-ban az átlagos időeredmény 4:18:54 volt, azaz közel 16 perc a különbség.

Nagyon megdöbbentő viszont számomra a teljesítők brutálisan magas aránya: az indulók 99,3 %-a be is fejezte a versenyt. Most ilyen volt New York, nehéz pályát és időjárást adott, de szinte mindenkit elhúzott a célig. Azt hiszem van itt valami, ami nincs máshol!

Azt gondolom, hogy volt némi balszerencsém. Hiszen például másnap fantasztikusan szép idő volt. Szélcsend és napsütés. És 2 héttel a verseny előtt zakóztam egy orbitálisat.
De persze óriási szerencsém is volt. Mert besorsoltak. Mert eljuthattam New Yorkba. És mert a sérülések hatása csak nagyon kis mértékben jött elő, nem éreztem, hogy érdemben befolyásolt volna. És 2 éve az indulók nem is indultak el, hiszen akkor jött Sandy.
Összességében: jó volt ez így.

15.691. lettem az 50.530 indulóból (ez a végleges adat), azaz a mezőny 30,8 %-a környékén, az első harmad vége felé végeztem.
Bár a New York Times-nak még gondjai vannak a nevemmel, de én vagyok a hülye, hogy ékezetekkel együtt regisztráltam a versenyre:

Ahogy írtam ezt a beszámolót és néztem a képeket, most tűnt fel, hogy a környezetemben mindenhol kisebb rajtszámokat látok, azaz olyanokat, akik nálam jóval jobb célidőt adtak meg. Ebből az következik, hogy a mezőnyön belül sikerült előbbre küzdeni magamat.
Aminek még örülök, az az, hogy bár jött a fal, és elég korán, de nem döngölt teljesen a földbe, a frissítőpontoktól eltekintve egyetlen méter gyaloglás sem volt.

Van tanulság is. Az alig több mint 2 év futás és az utóbbi 20 hetes felkészülés nagyjából arra a teljesítményre tett alkalmassá, amit kitűztem magamnak. Ebben viszont sok tartalék nem volt, csak ideális, vagy ahhoz közeli körülmények között teljesülhetett volna a 4 óra.
Az esés a felkészülés vége felé váratlan akadályt jelentett, a rajt utáni nagy szélben pedig szándékom ellenére túl erősen kezdtem. Ha rutinosabb vagyok, akkor az elején kisebb erőfeszítéssel megyek, így talán elkerülöm a falat.
Szóval bőven van még hova fejlődni! :-)

Sablonos duma, de nagyon köszönöm Edinának, hogy folyamatosan és feltételek nélkül támogatott a futásban, idén is, amikor pedig Tara születése óta különösen nehéz volt összeegyeztetni minden elfoglaltságot.
Fontos szerepe volt Gábornak is, aki a súlyzós edzések során az edzőm 2,5 éve. Az Ő óvatos, kitartó, körültekintő munkájának nagyban köszönhető, hogy megszerettem a mozgást, a sportot, és fellángolás helyett életformává vált. Köszönöm Neki is.
Köszönet Tamás kollégámnak, aki tapasztalt futóként motivált engem is és tanácsaival is sokat segített. A többi kollégámnak is, hogy elnézik nekem, hogy gyakran terelem a szót a futás felé. Ráadásul többen már futnak is! :-)
Miklósnak is, akivel sokszor edzettünk együtt, és gyakran megbeszéljük a futás aktuális kérdéseit.
Attilának is, aki többször is segített korán kelnem, hogy 5:45-re már a Margit-szigeten legyek.

Hát így történt mindez.